Chapter 5.

Gyönyörű időnk van ebben a nagyon szép parkban. A madarak csicseregnek, a mókusok ugrándoznak a fák ágain és kis gyerekek játszanak a homokozó és a hinta környékén. Velem van a legfontosabb személy az életemben a barátom is, Logan. Várjunk egy percre mi az, hogy Logan? Hiszen most csak álmodom, ez nem lehet a valóság. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de a tervem nem sikerül. Még egyszer neki leselkedtem. Megrebegtettem a szempilláimat, majd pislogtam párat és megcsináltam, kinyitottam a szememet. Körbe néztem, de a dohos falakon kívül nem láttam semmit. Ez nagyon aggasztott. Felidézném a tegnap estét, de nem nagyon tudom. Csak egyetlen egy dolog jut eszembe az, hogy hol vagyok és miért nem mentem el innen. Gyorsan fel akartam tápászkodni a hideg földről és elfutni csakhogy a lábam és kezem meg volt kötözve így esélyem sem volt a szabadulásra.

- Segítség. Hall engem valaki. Szabadítsanak ki. - kiabáltam hát, ha meghallja valaki a hangom. Pár perc múlva az ajtó nyílni kezdett és belépett rajta egy velem egykorú fiú. Az arcát még mindig nem láttam. Ahogy közeledett felém a kis ablakon beszűrődő fényben tisztán kivehetőek voltak a vonásai, amik örökre belevésődtek az eszembe. Egyre jobban közeledett és Én egyre jobban féltem. Amennyire csak tudtam hátráltam egészen addig, amíg a hátam bele nem ütközött a falba.

- Végre, hogy felébredtél. Hova menekülsz? Nem kell, tőlem félned nem csinálok veled semmit. Még. - tette hozzá az utolsó szót kicsit halkabban, de sajnos meghallottam és tudtam mire képes ez az elmebeteg ember.

- Mit akarsz tőlem? Mit követtem el ellened? Amúgy is honnan tudtad, hogy ott vagyok? Egy fontos személlyel lett volna találkozóm. Miért akarod meg keseríteni az életem?- vágtam a fejéhez a tömérdek kérdésem.

- Haha, akkor én fontos személy vagyok még neked? Nem is tudtam. Amúgy ahogy írtam szeretnék bocsánatot kérni és újra kezdeni mindent.-persze miután szakítottam vele hónapokig azt hallgattam,hogy 'Fogadj vissza', 'Bocsáss meg' és az ehhez hasonló álszent dumákat.

- Mi van? Te írtad azt a levelet és így akarsz bocsánatot kérni, azért, hogy megcsaltál azzal a lotyóval? Szerinted ezek után, hogy bezártál ide és megkötöztél megbocsájtok neked?

- Remélem, különben durvább eszközökhöz kell folyamodnom.

- Akkor sem érdekelnél, ha térden állva könyörögnél, és most azonnal engedj el nem vagyok holmi rabszolga, akit fogva tarthatsz. - kiabáltam rá Ő csak sóhajtott egyet és elindult felém.

- Te akartad. - kaján vigyorral az arcán, megragadta a karom és felrántott a földről. Ajkaimra tapasztotta undorító száját és erőszakkal megcsókolt. Hányni tudtam volna tőle. Amint távolabb kerültem tőle próbáltam kiszabadulni erős szorításából, de nem sikerült. Ahogy megmozdultam még jobban szorított magához. Innen már nem volt visszaút. Tűrtem, ahogy kezei egyre lejjebb csúsztak, majd kis idő múlva fenekembe markolt.

 Reggel mikor felébredtem nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam vagy tényleg meg történt a tegnap este. Újra körül néztem ebben a mocskos szobában, de semmi különöset nem vettem észre. Magamon is végig vezettem tekintetem és kissé szörnyülködve néztem a ruhámon végig, amit már csak pár szál cérna és a lélek tartott össze. Legnagyobb örömömre a kezeim és a lábaim szabadok voltak így gondoltam az utam is szabad. Halkan elosontam az ajtóig, hogy semmi feltűnést ne keltsek. Amint odaértem megragadtam a kilincset és teljes erőmet összeszedve megrántottam. Ennek hatására a kilincs a kezembe maradt. Magam szitkozódtam pár sort és újabb kiutat kerestem. A szoba másik felében volt egy kis ablak, amin talán kiférek. Odamentem az ablakhoz és kinyitottam. Mivel nyitva volt gyorsan átbújtam rajta és körülnéztem.

-Mégis hova az Isten háta mögé hozott ez az állat-gondoltam magamba. Mindenhol fák, bokrok és a lehullott falevelek voltak. Valamiféle mocorgást hallottam ezért egyenes el kezdtem futni az erdő sűrűjébe. Kb. 10 perc erőteljes futás után nem bírtam tovább és megálltam egy fa törzsénél. Most a szokásosnál is éberebben figyeltem minden egyes neszt, hangot roppanást és zörrenést. Ahogy kipihentem magam újra útnak indultam majd nem sokkal később az autók hangjára lettem figyelmes. Rákapcsoltam egy kicsit és a hangot követtem. Még sohasem örültem ennyire egy kocsinak, sem mint most. Gyorsan felvettem a stoppolós pózt és kiálltam az útszélére. Számtalan autó elhaladt mellettem mire egy elkezdett lassítani és megállt. Sötétített ablakain semmit sem láttam.

- Jó napot! Merre felé megy?- kérdeztem meg illedelmesen az idegentől, bár mondjuk nekem mindegy volt hova megyek csak messze innen.

- Szia, Londonba. Elvigyelek ?

- Igen azt megköszönném. - Mondtam és gyorsan bepattantam az anyósülésre.

- Hogy hívnak?- kérdezte tőlem

-Amanda vagyok és Ön? - kérdeztem Én is vissza.

- Ugyan már nem vagyok annyira öreg, hogy magázódjunk. A barátaim csak Chris-nek hívnak.

- Értem.

-Mi járatban erre felé Amanda?

- csak eltévedtem az erdőben. - füllentettem egy kicsit. Mégsem mondhatom azt, hogy a volt pasim elrabolt és megerőszakolt az erdő közepén lévő viskóban. Még beszélgettünk egy kicsit és megtudtam, hogy 26 éves pedig sokkal idősebbnek nézett ki, legalább 30-35-nek. Ez alatt a röpke háromnegyed óra alatt olyan nagyon sok mindent nem tudtunk meg egymásról. Amikor már láttam az ismerős várost elkértem a telefonszámát és mondtam neki, hogy majd felhívom. Ne nézzetek hülyének, de egész kedves volt velem és úgy gondolom jó barátok lehetünk majd egy kis idő múlva plusz meg kell neki valahogy hálálnom a fuvart. Szerintem egy kávé keretében megbeséljük. Az utolsó kanyart is bevettem és innentől már futva mentem a házunkig.  A kis járdán keresztül az ajtóhoz siettem és boldogan rontottam be a házba. Otthon édes otthon.